1. Rész A Levél

1. Rész A Levél

 Holnap szombat! - sóhajtottam.

Fáradtan fordultam át a másik oldalamra, hogy lekapcsoljam az ébresztőórát, amikor egy kíváncsi szempárral találtam szembe magam.

- Jóreggelt! - visította.

- Neked is. Mit keresel itt? - öleltem meg legjobb barátnőmet, Jenna-t.
- Ugye tudod, hogy törivel kezdünk?

- Igen-igen, de most komolyan minek jöttél ide ötkor?

- Á, csak úgy.

Az Á, csak úgy Jenna-nál semmiképpen sem Á, csak úgy-ot jelent.

- Hagyjuk. Mennyi az idő?

- 5:45. Miért?

- Jaj ne! Elfogunk késni!

- Honnan? A suli csak 8-kor nyit.

- Emlékszel, hogy megbeszéltük az igazgatóval, hogy hamarabb beérünk mert beszélni akart velünk.

- Ijjj! Tényleg! Gyorsan öltözz fel, meg csinálj a hajaddal valamit, én addig lemegyek és csinálok valami kaját.

- Oké - bólintottam.

Egy egyszerű fekete ujjatlant vettem fel, rá egy neonzöld-szürke csíkos, gombos felsőt, egy fekete cicanadrágot és a neonzöld conversemet. A hajamat kiengedtem. Sokak szerint mázlim van, hogy annyira egyenes, hogy vasalni sem kell. Letrappoltam a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt.

- Tükörtojás jó? - kiabálta Jenna.

Valószínűleg nem érzékelte, hogy mögötte vagyok.

- Itt vagyok, nem kell kiabálni. És igen, jó - mosolyogtam.

Hát, igen. Ha valaki képes 4-kor kelni csak azért, hogy felébressze a barátnőjét, és aztán reggelit csinál neki…az Jenna. De még mindig nem értem mi ez a nagy felhajtás.

- Na jó. Köpd ki, hogy mi folyik itt!

- Mire célzol? - mosolyodott el, mint aki nem tudja, hogy pontosan miről beszélek.

- Nagyon jól ismerlek! Ne tettesd a hülyét.

- Nem tudom, hogy mire célzol, de kezd kínos lenni - nevette el magát.

Harapófogóval se lehet kihúzni belőle semmit. Úgyhogy abba is hagytam a találgatást. Majd ha akarja elmondja. Belapátoltam a kajám, és felkaptam a táskám a vállamra.

- Aria! Álj! - kiáltott rám anya. - Itt hagytad a telód. - mosolygott.

Tud valamit. Érzem.

Jenna-val beültünk a kocsiba. Ő csak vigyorgott. Na jó. Szerintem élvezi, hogy direkt felhúzhat. Elindítottam a kocsit, és elhajtottam. 3 perc alatt a sulihoz értünk, én pedig úgy pattantam ki a kocsiból, mint a mérgezett egér. A suli nyitva volt, én meg rohantam fel az igazgató irodájába. Tuti, hogy van valami köze Jenna és anya viselkedésének ahhoz, amit az igazgató akar nekem mondani. Röpke fél perc alatt fel is értünk. Vagyis, csak én. Jenna nem bírta tartani a lépést velem, és zihálva, négykézláb jött fel a lépcsőn. Bekopogtam az igazgatóhoz. Vagyis, inkább rátörtem az ajtót. Amikor beléptem, az öreg ijedten ugrott fel a székéből.

- Jóreggelt! - köszöntem.

- Á, Ariana! - örülök, hogy eljött. - Kérem üljön le!

Furán néztem, az igazgatóra, még sohasem jártam itt. Körbenéztem, hátha áll valaki az ajtóban egy altatótűvel a kezében, arra várva, hogy nyakon szúrjon vele. De csak Jenna állt ott, széles vigyorral az arcán. Miközben én leültem, addig az öreg valamit matatott a fiókjában, majd egy hangos: "Á, itt is van!" kiáltás kíséretében elővett egy borítékot. Pislogás nélkül meredtem rá.

- Tessék! - nyújtotta felém.

- Enyém? - kérdeztem.

- Tiéd - mondta az igazgató.

Remegő kezekkel nyitottam ki a borítékot.

- Olvasd már! - türelmetlenkedett Jenna.

- "Örömmel tájékoztatjuk"… - kezdtem, de megakadtam.

A lap alján négy aláírás volt: Kendall Schmidt-é, James Maslow-é, Logan Henderson-é és Carlos Pena-é. Gyorsan elhadartam a szöveget ami annyiból állt, hogy… hogy turnézhatok a Big Time Rush-al és hogy szerződést kötnének velem egy évad erejéig a sorozatban is. De ehhez Amerikába kell utaznom. Azaz Los Angelesbe… A levelet a menedzserük küldte. Illetve van pár kedves szó egy külön lapon a fiúktól. Pl.:

Kendall Schmidt: "Nagyon várom, hogy megismerjelek J"

James Maslow: "Tetszik a hajad. Milyen hajápolót használsz? :D"

Carlos Pena: "Szeretem a nyári szellőt, a fagyit meg amikor a macskák megkapják a magukét. Korlátozottan randiképes vagyok, és mondd, hogy szereted a hot-dogot! :3"

Logan Henderson: " Tök aranyos vagy! Segíthetek megírni a házidat? :P"

Jókat nevettem rajtuk.

- Ha minden igaz, akkor hétfőn indulsz.

- Mi?!

Mintha meg sem hallott volna, tovább folytatta:

- De mivel személy szerint én sem engednélek el szívesen egyedül, ezért veled megy Jenna is!

- Hát… legalább nem leszek egyedül - motyogtam, és széles kamuvigyorral mosolyogtam a barátnőmre.

- Tehát, akkor elválalja? Mert akkor azonnal hívom őket…

Ránéztem Jennára, aki csillogó szemekkel nézett rám, és vadul bólogatott. Az igazgató is "őszintén örülök a sikerednek" vigyorral nyugtázta, hogy válaljam el. Sóhajtottam, és igent mondtam.

Sokkot kapva léptünk ki az igazgatói iroda ajtaján. Már pár gyerek megérkezett, ezért bementünk az osztálytermünkbe. A csendet Jenna törte meg:

- Annyira szuper lesz! Mi ketten… Los Angelesben!

- Ezt titkoltad előlem?

- Ühüm - bólintott. - Azt akartam, hogy meglepődj…

- Hát… silerült…

- De… nagyon haragszol rám?

- Jaj, dehogy - karoltam át a vállát. - Örülök ennek az egésznek… csak kicsit furcsálom, hogy anyu belement. Nem szívesen enged el ilyen helyekre…egyedül.

- Jaj, tényleg! Ő is velünk jön. Meg az öcséd is…

- Az öcsém?! Miért is nem hívtuk el magunkal a Koreaiakat, hogy robbantsák fel L.A-t?! Ennél még az is jobb lenne!

- Nyugi… biztos "tekintettel lesz rád" meg ilyesmi, hogy ez a te nagy lehetőséged. És… tudod… - folytatta, de inkább befogta, mert "Ezt most te sem gondoltad komolyan" nézéssel néztem rá.

Leültünk a székre, csengettek, és Mrs. Fell berontott a terembe. Hát… sosem volt a kedvenc tanárom, (és ez kölcsönös) de mosolyogva gratulált. És igen: Itt tudta meg az egész osztály. A negyede kiröhögött, hogy egy "gyereksorozatban fogok szerepelni", és MAJDNEM a háromnegyede gratulált. Szándékosan mondtam, hogy MAJDNEM, mert egy ember nem örült annyira a sikeremnek. És ez az ember Sara Mitchell volt. Régebben jól kijöttünk. SŐT! Oviban legjobb barátnők voltunk. De egy nap azon kaptam magam, hogy nem beszélt velem. Levegőnek nézett. Persze mára már rájött, hogy ez gyerekes, és amúgy óriási hülyeség is, mert ugye élete hátralévő részében nem nézhet levegőnek… úgyhogy most ott tartunk, hogy beszél velem, de… fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Szóval, odajött hozzám, és leordította a hajamat, hogy mit képzelek magamról, hogy hogy lehetek ennyire nagyképű, hogy az osztály előtt "ünnepeltetem magam", jah és a jókívánságok sem maradtak el, mint pl: "Hogy zuhanna le a repülőgéped!" vagy "Ó, hogy esne rád egy díszlet a forgatáson". De persze sértegetett is, hogy: "Te nevezed magad színésznek? Amikor az általánosiskolai előadáson nem bírtál eljátszani egy fát?" (ez baleset volt… nem szándékosan gurultam le a színpadról, rá a közönségre) meg, hogy: "Olyan a hangod, mint egy súlyos vonatkatasztrófának!". Elengedtem a fülem mellett az összes sértést, és megpróbáltam türtőztetni magam. A csengő megmentett. Úgy látszik mindenki elfelejtette, hogy óra van. És észre sem vettük Mrs. Fell távozását…upsz. A maradék 5 óra kb. Ugyanígy telt. A tanárok bejöttek órára, gratuláltak, feltettek pár kérdést, hogy "Hogyan találtak rám?" erre én elmondtam, hogy "Jelentkeztem interneten egy hirdetésre, egy videót kellett magamról küldeni amiben énekelem az egyik dalukat, és egy demoanyagot, a színészetemről, egy szituációban, amit ők határoztak meg…" és "Melyik vonz jobban? A színészet, vagy az éneklés?" erre pedig a válasz az, hogy: " Én mindkettőt szeretem, de a színészet már kiskorom óta az életem része". Mire hazaértem, már elment a hangom. Anya is gratulált, és hosszú sorokban elmagyarázta, hogy mennyire nehéz volt titokban tartania előttem. Ó, persze, tudom én… Felmentem a szobámba, megnéztem az oldalt, ahol feladták a hirdetést, és csekkoltam a nevemet. Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. De… ott volt… a videó és a demoanyagom. Kopogtak, az ajtón.

- Gyere! - kiáltottam.

Ekkor belépett az öcsém. Beny.

- Te mióta kopogsz?

- Á, csak gyakorlok egy kis illedelmet. Anya megkért, hogy viselkedjek rendesen. Amúgy viccen kívül…gratulálok tesó.

- Köszi törpe.

Megrántotta a vállát és kiment.

Hétvége van! És két nap múlva repülök! Ledőltem az ágyamra, de ekkor felkiáltott anya, hogy öltözzek ki, mert este étterembe megyünk. Mert ezt meg kell "ünnepelni". Sóhajtva elővettem, vörös koktélruhámat és vártam az estét. Ami egyébként nem is volt annyira rossz. Leszámítva, hogy anya összeveszett a pincérrel, aki véletlenül ráborította a pulykát. Mire hazaértünk, már 11:34 volt. Beny régen aludt, ezért csendben kellett felmennünk a lépcsőn a magassarkúnkban. Hiába próbáltam aludni, nem ment. Ideges és izgatott is voltam egyszerre. Nem hiszem el, hogy ez komolyan velem történik!